Emlékszel, kedves olvasó? Amikor gyerekek voltunk, féltünk a sötétben. Amikor ránk borult az éj fekete palástja, amikor minden elcsendesült, a madarak, a vadgerlék, és az enyhe szellő is nyugovóra tért, ágyba bújtunk.
Jött édesanyánk, és mesélt még egy, jó éjszakát mesét, mi elcsendesültünk, és a mese, meg vitt bennünket, könnyű szárnyaival, messze, messze, egy más világba. Ott csend volt, béke, nyugalom és jó illatok. Erdők, mezők telis-tele illatokkal, mi meg, mezítláb siettünk le a patak partjára, hogy a hűs, jó ízű vizével, szomjunkat oltsuk. Volt olyan is, persze álmunkban, hogy az erdő sötétjéből, előugrott a rém, és mi meg visongva kerestünk menedéket. Akkor, jött édesanyánk, egy gyertyával a kezében, és a szörny, a sötétséggel együtt, elszökött. A fény elárasztott bennünket, mögüle pedig , nagyanyánk jött felénk, kedves, megnyugtató mosolyával, egyik kezét, felénk nyújtotta, de a másik kezében tartott gyertya fénye, átölelt bennünket. A két gyertya fényének védelmében, álmainkat nektárral töltötte el a mese varázsa, és lelkünk mély álomba merült.
Akkor gyulladt meg titokban, a mi szívünkben is, a saját gyertyánk lángja. Nagyanyótól és Édesanyánktól kaptuk e kicsi lángot, ezért van az, hogy az, valamennyiünkben jelen van. Csak fel kell éleszteni! Népünk meséi, tele vannak, jósággal és irányt adó üzenetekkel. Ez csak nekünk van, másnak, másoknak nincs. Másoknak is vannak tanulságos meséi, de a mi népmeséink ajándék, nem csak nekünk, hanem az egész világnak. Felmérhetetlen kincs ez, amelyet mi óvtunk évezredeken át, és ha meg akarjuk újra találni e kincset, akkor csak a kis gyertya pislákoló lángját kell magunkban feléleszteni, had lobogjon, had adja át népük üzenetét, szerte a Kárpát-medencében, és vezessen ki bennünket, abból az álomból, amelyben immár évszázadok óta derengünk.
Le kell ráznunk magunkról az elmúlt évszázadok penészes múltját, amelyet a sötét erők, ránk kényszerítettek. Ha ezt megtettük, akkor a kis gyertya lángjából világosság, és az erőt adó ősi üzenetek megvilágosítják lelkünket, és ősi táltosaink is segítenek nekünk! Térjünk vissza ahhoz amik vagyunk! Magyarok, akiknek ereje és tudása megmentheti Nemzetünket, és ezt, a már nagyon is mélyre süllyedt világot is! A most következő álom, egy üzenet. Részlet a trilógiám második könyvéből:
„Közben a táj körülöttük leállt, mindketten ködbe burkolództak, a paripák alattuk nyugodtan lélegeztek, mintha az egészhez semmi, de semmi közük nem lett volna, hisz ott sem voltak! Nóvusz körülnézett. A távolban egy óriási tömeget látott, mely egy irányba mozdult. Asszonyok, gyermekek, lovas férfiak hatalmas, végeláthatatlan hömpölygő tömege, békésen vonult ugyanabba az irányba! Előőrseik a tájat kémlelték maguk előtt, a természetnek még a legkisebb rezdülését is észlelve, miközben a hátországból, állandó tartalékokat juttattak, a hosszú út megkönnyítésére!
Az összképbe belecsúszott egy másik is, tele küzdelmekkel, győzelmek sorozatával, ahol a legyőzötteket, ha azok akarták, befogadták maguk közé, és egyenrangúvá emelték a többiekkel. Volt tavasz, nyár, ősz, és tél. Minden évszaknak megfelelő tevékenységek is, amelyek a közösséget szolgálták. Komoran de szeretettel óvták nőjeiket, gyermekeiket korán szoktatták a kemény, de igazságos viselkedésre. A gyermekek ezt hamar magukévá is tették. Az időseket ápolták s ha halottak voltak, azokat tisztelettel engedték át a másik világba, a megfelelő szertartások kíséretében, bensőségesen, szeretettel. Ebben hittek, ez éltette közösségüket.
Amikor eljött az este és az éjszaka elterpeszkedett jurtáik felett és a csillagos ég vidáman, vibrálva, kristálytisztán ragyogott felettük, bizonyos időközönként meg-megjelentek kísérőik, alkotóik, akik nyelvüket adták nekik. Annak minden rejtett hatalmas tudásával abban a reményben, hogy valamikor megfejtik azt, és akkor, az egész bolygón elterjed az, aminek lennie kell. Közösségek alakulnak majd, amelyekben a lények egymásra figyelnek. Ez volt a lényege, itt tartózkodásuknak. Közben megszerették ezt a nemes tulajdonságokkal rendelkező népet, amely mindenek ellenére megőrizte tiszta szívét, szilaj de igazságos mivoltát, adományozó, és befogadó természetét.”
Csak múltunk üzeneteinek megismerésével tudjuk szívünkben a gyertya lángját életben tartani. Hiszek Hazám feltámadásában. Zárom soraimat, és gondolkodáshoz, átadom Neked kedves olvasó, Kun Györgyi beleegyezésével az ő versét.
„Szívbéli meséink
Ki szívéből él,
ostobának nézik.
Ki hisz még a mesékben,
szánják, de lenézik.
Ha irgalommal élsz,
azzal csúnyán visszaélnek.
Így irgalmat annak adj,
kiben van még szív és lélek!
Elárvult lelkednek,
nem marad más támja,
mint hinni a “mesékben”,
Egy Igaz Valóságban!
Őseink meséje,
múltunkat hordozza.
Ha megértve meséled,
sebeid foltozza.
Fokozza, élteti,
erőd, büszkeséged,
s nem csorbít,
ha az ostobák,
téged ostobának néznek!
Áldás minden létezőre,
holtra és élőre,
ki időtlen időkig,
meséink őrzője!”
Kun Györgyi
2022.aug. 27.
Pataky Zoltán
Ha tetszett ez a cikk, talán fontolóra vehetné, hogy adományozzon.
Teljesen önkéntesen dolgozunk. Kérjük, segítse munkánkat.
- Szerző: Pataky Zoltán
