A tatár civilizáció másik technológiája, amelyet szintén elfojtottak, az éteri toroidok.
Ez lényegében egy "porszívó" volt, amely képes volt felfalni mindent, ami a közelébe került. Ez nagyon veszélyessé tette (az özönvíz után a legerősebb fegyverként használták). A toroid olyan fényt bocsátott ki, amely úgy ragyogott, mint a Nap, és energiát merített az éterből. Békeidőben főleg alagutak és csatornák ásására használták.
Természetesen toroidkupolákat csak az uralkodó házai közelében és a kormányzati épületeknél építettek, többnyire csak a magas rangú hivatalnokok engedhették meg maguknak egy ilyen "csoda" megszervezését, de meglepő módon néha a régiókban, néha még a kisebb településeken és a császári adminisztrációkban is voltak világító kupolák.
Normál körülmények között nagyon problematikus egy éteri toroid működtetése. Egyik oldala a tömeg elszívásán dolgozik, enyhe tűzkibocsátással, és ennek a "szívásnak" a folyamatában a szívással ellentétes irányú mozgásmomentumot hoz létre. A másik oldal ekkor fényt bocsát ki. A toroidot csak statikus töltésű mezőben lehet tartani. Ennek a folyamatnak a forrása a kupola volt. Ennek a kupolának a külső felülete volt a munkafelülete. Belül az energia más térbeli fázisban tárolódott, majd a kupola "dobjai" átalakították.
A kupola belsejében volt egy reflektorral ellátott kamra, amelyben egy, a kupola áramaira érzékeny toroidot helyeztek el. Alatta egy nyílást hoztak létre, amely az egész épületet megvilágította. Valójában a megvilágítás mellett a toroid a kupolából érkező energiaáramköröket is táplálta, és a többletet közvetlenül a dobba alakította át, kompenzálva az átalakítási veszteségeket. A kamrát úgy építették fel, hogy a fő tároló geometriai középpontjában elhelyezett toroid elég közel legyen a fényablakhoz, és ne legyen 3 méternél közelebb a kamra mennyezetétől ahhoz, hogy azt ne roncsolja.
A toroidot egy speciálisan kiképzett személy hozta be az épületbe egy hosszú rúdra szerelt, keresztre emlékeztető speciális eszközzel. Mivel a mérettől függően egy-három méteres távolságban a toroid mindent elnyelhetett, nagyon magas ajtót készítettek, vagy a bejárat tetejére egy kivehető pajzsboltozatot illesztettek. Néha azonban kivehető ólomüvegablakokat használtak a be- és kijárathoz.
A hullámkondenzátorok a toroidok használatának egy másik módja voltak. Ezeket általában kör alakú oszlopcsarnok formájában építették, amely mentén, mint egy részecskegyorsítóban, hullámenergiákat bocsátottak ki, amelyek érzékenysége megakadályozta, hogy a toroid egy képzeletbeli kúp tetejénél messzebbre kerüljön, amelynek a tengelyhez viszonyított dőlésszöge körülbelül 6 fok.
Ez lehetővé tette, hogy egy toroidot függesszenek fel a város fölé, és a Naphoz hasonló, viszonylag nagy területen szinte folyamatosan működő fényt hozzanak létre. A legforradalmibb hullámsűrítő azonban a Tartarosz fővárosában épített X alakú oszlopcsarnok volt, és a nyitott gyorsító működéséhez nem volt szükség energiaforrásra, mivel magának a Földnek az energiáját használta fel. A főváros teljes hálózatát is ez látta el energiával. A kolonnád félköríves metszéspontjának közepén lévő kupolák csupán az egyensúlyt tartották fenn, átalakítva a "gyorsító" energiáját és megkötve a toroid elhelyezési pontjait. Maga a toroid, méretéből adódóan, nemcsak a fővárost, hanem a szomszédos területeket is beborította fénnyel, és messziről jelzőfényként szolgált az utazó karavánok számára.
Ha tetszett ez a cikk, talán fontolóra vehetné, hogy adományozzon.
Teljesen önkéntesen dolgozunk. Kérjük, segítse munkánkat.
- Szerző: Ota Veselý
