„Az ember csodálatos fejlődése.
Vajon az intelligens emberek szerte a világon miért kérdezgetik azt, hogy mi az élet értelme? Miért kell tovább élnünk? Miért viseljük az élet terhét? Miért nem tudunk bátorságot gyűjteni, hogy véget vessünk ennek az egésznek? A világon talán soha korábban nem gondolta ilyen sok ember úgy, hogy az élet teljességgel értelmetlen. Ez nem a mi művünk, mi csupán a történelem áldozatai vagyunk. Viszont, ha az ember kicsivel tudatosabbá válik, elfelejti a múltat, és előröl kezd mindent, majd igyekszik minden eszmétől megszabadulni.
Az ember egy olyan lény, aki a tudatosság egyik szintjéről a másikra fejlődik. A fejlődésünkben egy olyan úthoz érkeztünk, amikor a tudatosság önmagára fókuszálja a figyelmet. Az Istenség érvényesülni kíván az emberi fejlődésnek ebben a fázisában, amely egy belső sürgetést hoz létre az emberekben. Ez a belső késztetés arra sarkallja az embert, hogy fejlessze magát, amely egy példa arra is, hogy a tudatosság hogyan vonja magára a figyelmet. A tudomány az anyagot már teljesen megismerte, rájöttek, hogy létezik egy különleges intelligencia az anyagon belül mindenhol és azon túl is. A materialista tudománynak a szellem s hogy az ősi (spirituális) tudás és a modern tudomány egyesüljön.
Mire keressük a választ?
Valójában a létünkre keressük a választ. Az ember kutatja önmagát, tisztában van azzal, hogy létezik, de nem tudja magáról, hogy kicsoda. Ezért a születés pillanatában kezdetét veszi egy vizsgálódás minden emberi lény legbensőjében. Ezt a vizsgálódást sokan elnyomhatják, de leállítani nem lehet. Nincs mód rá, hiszen ez a vizsgálódás emberi természetünk szerves része. A megismerésre irányuló törekvésünk elválaszthatatlan a tudatunktól, mert ez természetünk legmélyéből fakad. Az emberi törekvés következtében kapiskálni az igazságot. Az ember az isten lét után kezd el sóvárogni, és az igazsággá akar válni. Ennél kevesebbel soha nem fogjuk beérni. Azonban törekvésünk útja korántsem egyszerű. A kutatás az emberi természet szerves része, ám felmerül az a probléma, hogy rengeteg a tévút. Az ember csak a hibáiból tanulhat és csak a tévútról térhet vissza a helyes ösvényre.
Ki vagyok én?
Erre a választ nem szabad elsietnünk. Ha sietünk, az elménk képes ránk tukmálni egy választ. Sőt, még a szentírást is képes idézni, ezzel egy olyan választ adva nekünk, amelyet nem mi magunk fedeztünk fel. Az elménk már eleve kondicionált és már a kérdés feltevése előtt megkapjuk a választ. Érdekes módon egy kisgyermek nem kérdezte meg, kicsoda isten, mégis rátukmálták a választ, vagyis kondicionálták. Sok ember egész életén át hisz ezekben a válaszokban anélkül, hogy maga tenné fel a kérdést.
Az Isteni természet
Az isteni természet egy lehetőség mindenki számára, amely az ember bensőjében rejlik, mely nem más, mint az elmenélküliség állapota. Az emberiség művészetének titka véleményem szerint az, hogy oda kell figyeljünk a szívünkre tudatosan, éberen, és követnünk kell a sugallatát bárhová is vezet. Olykor persze ez a sugallat veszélybe fog sodorni, de ezekre a veszélyekre szükségünk van az érettség eléréséhez. Olykor tévútra visz, de a félresiklások is részei a fejlődésnek. Sokszor el fogunk bukni, de mindannyiszor fel is emelkedünk, hiszen így tudunk erőt gyűjteni a bukások és felemelkedések révén. De soha nem szabad követnünk a kívülről ránk erőszakolt szabályokat, hiszen ezeket olyan emberek agyalják ki, akik szabályozni akarják az életünket.
Mindig eredetinek kell lennünk, mert ha azok vagyunk, akkor tudunk önmagunk lenni. Az élet megállás nélkül folyik, és folyamatosan halad előre, ezért soha nem marad változatlan két egymást követő pillanatban sem. Tehát könnyen előfordulhat, hogy valami az egyik pillanatban helyes, a következőben viszont már helytelen.
Az embereknek egyetlen lehetőségük van: tudatossá kell válniuk, hogy ők maguk dönthessék el, miként válaszoljanak egy szakadatlanul változó életre, melyre nem lehet felkészülni, és valójában ebben rejlik a szépsége, mert mindig váratlanul ér. Minden egyes pillanat meglepetéseket tartogat, és soha egyetlen készen kapott választ sem tudunk alkalmazni. Csak úgy tudunk kapcsolatban maradni
az élettel, csak úgy tudunk lépést tartani vele, ha eddig, amit belénk sulykoltak elfelejtjük. Kerülnünk kell azokat a törtetőket, akik helyettünk akarnak dönteni. A gyeplőt a saját kezünkbe kell vennünk, nekünk kell döntenünk, és amikor önálló döntéseket hozunk, akkor a lelkünk felébred. Nagy bátorságot igényel, hogy levetkőzzük az egónkat, és elérjük a megvilágosodást.
Hihetünk -e a sorsban?
Születésünkkor tiszta lappal indulunk. Nincs megírva a sorsunk, és nem létezik olyan, hogy végzet, melynek szükségszerűen be kellene következnie, bármit is teszünk. A létezés maga a szabadság, amely annyit jelent, hogy rajtunk áll a döntés, hogy mi történjen velünk. A sors egyfajta hamis hipotézis. Azonban az életünk egyszerre elrendeltetett és mégsem az. Előre elrendeltetett mindaz, ami csak, fizikai, anyagi bennünk és az elménkkel kapcsolatos. Ami pedig nem elrendeltetett az a tudatunk. Ha a testünkkel és az anyagi létünkkel azonosulunk, akkor az okság határoz meg bennünket. Ha viszont képesek vagyunk felülemelkedni és túllépni a test-elmén, akkor ez a tudat nem esik az eleve elrendeltetés alá, hanem ezáltal szabad és spontán. Tehát minden azon múlik, hogyan határozzuk meg önmagunkat. Amikor valaki eljut a tudatosságig, kiszámíthatatlanná válik, elkezd átélni minden pillanatot, és ez a szabadság ott szunnyad minden emberi lényben. Az eljövendő évtizedekben valószínűleg végig fogjuk nézni, ahogyan az emberiség pályáját rengeteg szempontból előre meghatározzák. A legnagyobb csapás nem az atomháború lenne, hiszen az csak pusztítani képes, a legnagyobb csapást a pszichológia tudománya jelenti. Mivel nem vagyunk tudatosak, külső erők eleve elrendelhetik, miképpen viselkedjünk. Jelen állapotunkban úgy tűnik, életünk valamennyi eleme el van rendelve.
Szükségtelen hinni a sorsban, és abban, hogy az emberek a múltba elkövetett gonosztetteik, a karmájuk miatt szenvednek. A valóság az, hogy a jó és kedves emberek szenvedni fognak-, mert nem kaphatnak meg mindent az életben. Annyit tehetünk, ha jók és kedvesek vagyunk, hogy leljük örömünket ebben. Nem kell a miatt bosszankodnunk, hogy a rafinált emberekből miniszterelnökök lesznek, hogy a gonoszok meggazdagszanak-. A jóság jutalma a lélek békéje. Talán a jók küszködnek a külvilágban, az agyafúrtak belső világát azonban áthatja a szenvedés, és ez kegyetlenebb gyötrelem, mint amit mi jók ismerhetünk. A gonoszok kapják csak meg a jussukat, de a jóknak nem szabad irigyeknek lenniük, hiszen ők hordozzák legbensőbb lényük valódi kincseit, ezért nekik együttérzőnek kell lenniük .. És amikor látjuk a ravasz politikusokat, a dúsgazdagokat, fel kell ismernünk, hogy ezek az emberek benső sötétségben, lelki pokolban élnek.
Mire vágyunk?
Az élet a létezés folyamata, célja pedig a spirituális tudatosság. Ha valamiféle dogmában, filozófiában vagy teológiában keressük az élet értelmét, a legbiztosabb úton haladunk afelé, hogy az életet és az értelmet elszalasszuk. Az élet valójában a bensőnkben zajlik, itt a jelenben, ebben a pillanatban megy végbe. Ha egóként élünk, akkor pénzre, hatalomra és tekintélyre vágyunk. Ilyenkor buzogni fog bennünk a versenyszellem. Az ego világában az életünk szüntelen küzdelem lesz, állandó erőszak és agresszió. Ha a testünkkel azonosulunk, akkor kizárólag ételre és szexre fogunk vágyni. Valójában ez a létra legalsó foka. Ha az elménkkel azonosulunk, akkor például vágyunk lesz a zene, a tánc, a költészet, a filozófia, a természettudomány. .. Ha a szívünkkel azonosulunk, akkor a vágyaink még magasabb rendűek lesznek. Fejlődik a szép érzékünk, szeretet teljesebbé válunk. Viszont, ha valaki tudatában van a transzcendentális természetének, akkor minden vágya szertefoszlik. Ekkor az ember egyszerűen csak létezik minden vágytól mentesen. Ekkor a pillanatban él, tökéletesen és elégedetten. Abban a pillanatban, amint a vágyakon túl lépünk, az egón is felülemelkedünk, amely a végső boldogság megismeréséhez vezet. Ebben a világban egyetlen boldogság létezik: ha önmagunk lehetünk. De mivel senki sem önmaga, ezért mindenki igyekszik különféle álarcok, a látszatkeltés és képmutatás álarcai mögé bújni, mert szégyellik kilétüket. Mindenre megtanítanak bennünket, csak arra nem, hogyan legyünk önmagunk.
Minden nyomorúságunk forrása az, hogy azzá váljunk, akivé nem akarunk, s teszi mindezt velünk a társadalmunk.”
Bihari Györgytől kölcsön vette, jó szándékkal
Pataki Zoltán
Ha tetszett ez a cikk, talán fontolóra vehetné, hogy adományozzon.
Teljesen önkéntesen dolgozunk. Kérjük, segítse munkánkat.
